Ötödik nap · 2026. július 13.
Liechtensteinklamm — lefelé a spirálon
Reggel még Bajorországban álltunk egy vizesárkos kastély előtt, délután már háromszáz méteres sziklafalak között mentünk lefelé egy acél csigalépcsőn.
A nap egy váratlan megállóval kezdődött: egy fehér falú, vörös tetős bajor vízivár mellett, hagymakupolás óratoronnyal és nádas szélű vizesárokkal. Az ilyen kastély Bajorországban szinte útjelző tábla — csak épp a nevét azóta sem sikerült biztosan kiderítenünk. Ez a rejtély egyelőre marad.
Ildikó itt búcsúzott el tőlünk, innentől már megint kettesben mentünk tovább. Délutánra átértünk Ausztriába, St. Johann im Pongau mellé. A Liechtensteinklamm négy kilométer hosszú, a sziklafalai helyenként háromszáz méter magasak, és a mélyén a Großarler Ache zúg. A szurdokot 1876. május 22-én nyitották meg — azért éppen akkor, mert az Alpesi Egyesület pénze elfogyott, és II. János liechtensteini herceg hatszáz forintot adományozott a folytatásra. Hálából őróla nevezték el, és már az első nyáron tizenkétezren jöttek.
2017 májusában egy kőomlás szétverte a stégeket; tizenhét embert kellett kimenteni. A szurdok három évre bezárt, és csak 2020 nyarán nyílt ki újra, három és fél millió eurós sziklabiztosítási munka után: három alagút, négy galéria, ötvenkilenc kőomlásfogó háló, összesen ezerszáz méter hosszan — a tonnás elemeket helikopterrel hordták be.
És ekkor épült meg az, ami miatt ma mindenki idejön: a Helix. Egy harminc méter magas, 367 lépcsőfokos, időjárásálló cortenacél csigalépcső, amely szabadon áll a szurdokban, és amelyen körbe-körbe ereszkedik le az ember a patak szintjéig. Alatta a víz világítóan türkiz — ezt a színt a vízben lebegő, rendkívül finom kőzetliszt adja, ami a kék fényt szórja vissza.
Fotóalbum
Képek — a szurdok